Írta: MíráBáí
A nyári vihar mindig túlmutat önmagán. Egy nyári vihar többet jelent, mint puszta természeti jelenséget; a nyár hőmérséklete, temperamentuma előre meghatározza annak az ölnek a hőjét, illatát és tapintását, melybe a vihar mint olyan, kéjesen belehelyezkedik pár órára.
„Csak” ülsz a ferde, lukas palatetővel fedett teraszon, ócska műanyag széken. Előtted olyan távolságok terpeszkednek, melyeket egy zsúfolt város közepén, még akár emeletes ház tetejéről lepillantva, sem tapasztalhatsz. Ennek a látványnak a szemérmetlensége, a mélység és magasság őszinte és kissé gátlástalan odaadása tapintatosságot kölcsönöz benned. A rengeteg zöld - szinte habzó zöld fák, a zöld paplannal fedett, tompa csúcsú, diszkrét hegyoldalak – elandalít, békével itatja le fáradt, túlhajszolt elméd. Most éjszaka van, a völgyben megtűrt kis városkából vad, önfeledt szórakozás hangjai szűrődnek fel hozzád. A levegő fülledt, várakozással teli, feloldásra váró. Egy nagy, mély sóhaj a levegő, mely beteljesedni kíván; ásítás moraját fújja a szél. Mintha ezek a hegyek, ez a folyó nem ismerné az izgalom állapotát, fogalmát; ennek a természetnek itt, nincs más eszme a szívében, melyet felemelt fővel, öntudatosan követ, mint az elfogadás.
Valóban erről akartam beszélni? Tudatod még zavaros; be nem vallanád, de idegesít az egy- helyben-ülés. Várni, ülni ezeken a műanyag székeken, bambulni előre, várni a vihart – egyáltalán mi az a vihar? Minek az? A gyerekek értik, ők tudják; senki nem várja tisztelettudóbban és izgatottabban a vihart, mint ők. Az ég gyönge dördülése a hívó szó. Nekik az izgalomra, csodálatra hívás, neked csatára – az önmagad feletti uralom megszerzésére. Kezedben üvegpohár, melynek tartalma valami igen ízletes, frissítő koktél.
Először a távoli hegyek körvonalai mosódnak egybe, tűnnek el, majd az alant szorongó városka kitartó, figyelemre igényt tartó fényei. Közeledik. Csak innen fentről, Vele szemben, lehet nyomon követni a folyamatot; otthon, a kis házad ablakából, a vihar csak történés. Innen olyan csoda, melynek oka van, csodálatos kezdettel és véggel felruházott ősi mese. A fátyolfüggöny, melynek mint az álomnak és a festő ecsetjének, a rendeltetése ez az összemosás, a határ-talanítás, az ömlesztés, most a lábadhoz ér. A színjáték ami eddig az orrod előtt, tőled távol zajlott, mint egy modern, interaktív darab, téged is bevon. Persze, a víz – a szüntelenül, fájón, mohón zuhogó eső – nem érint meg, de a szemlélődő távolsága feloldódott a tisztító, szomjoltó, elmosó vegyületben. Megszűnt az objektivitás is; cinikus távolságtartásodat olyan gyengéden szedi apró foszlányokra a víz, mint a fűben felejtett papír zsebkendőt. A vihar nagyobb nálad, a felhőket nem érheted el és nem állíthatod meg, te is csak fénypont vagy, mely egy ócska utcai lámpából rémlik elő, te is elmosódsz. A vihar egyszerűen és feltartóztathatatlanul és természetes, erőszakot, vagy agresszivitást nélkülöző erővel, elsiklik feletted. Érzed, hogy van mit tanulnod. Például azoktól a fáktól vagy gyomoktól, akiknek nem okoz gondot az „elázás” illetve az „egy- helyben-ülés”.
A koktélból már csak néhány korty van hátra, s nem látsz mást magad előtt, mint egy sötétzöld alapszínű palettán véletlenszerűen összekeveredett absztrakt, értelmezhetetlen pacát. Azok az utcai lámpák, azok a fák és fűszálak, azok a háztetők most mind hasonlítanak egymásra valamiben – rokonok lettek a kiszolgáltatottságban. Édes tehetetlenség.
A nyári vihar mindig üzen valamit. De nem postagalambként hordozza magával az előre megfogalmazott és papírra vetett üzenetet; ennyire nem „emberi”. Üzenete lokális, és szituáció – illetve befogadófüggő. Te most, hogy egy egyszerű, kopott műanyag széken ülve nézted végig színjátékát, többet értettél meg belőle, mint mondjuk egy tévé előtt hánykolódó ember sörös dobozzal a kezében; de lehet, hogy az a gyerek, aki paplan alá bújva, édes reszketésben hallgatja és féli és tiszteli a villámok hangját, érti meg igazán az üzenetet. Ki tudhatja?...
A koktél elfogyott. Még egy cigaretta, s utána alvás. Esetleg álmok; de álmodni néha már luxus.
