„Az egység igénye, mely csalódott a teremtésben, erőnek erejével kielégül egy mikrokozmoszban.”
Camus: A lázadó ember
Emlékszel, mikor találkoztunk először: kora ősz, nappal még mindenki rövid és szellős ruhákban, este didergés, sok kancsal és ingerlő fény, a bőr mélyén furcsa viszkető érzés, hogy történjen valami már igazán, mozduljon előre az évszak. Átmenet. Engem idegesített, téged hidegen hagyott, ha nem épp izgatott; kevés olyan dolog van a világon, mely ne lelkesítene, s egyúttal ne kerülne téged. Esetleg te kerülöd a világot? Sosem tudtam igazán eldönteni. Bolondság ilyenekről elmélkedni, mondanád, hisz annyi más értékes gondolat van, ami valahol a szellemem mély, langyosan dohogó méhében várakozik türelmetlenül a születésre. Az elmét határtalannak képzelted, lélek-szerűen végtelennek és megmagyarázhatatlannak és megfoghatatlannak; tulajdonképpen egyenlőségjel volt, elképzeléseid szerint, a kettő között. Sosem féltél a magasságtól és gyűlölted a határokat. A metróalagút még fogva tartotta a délelőtti hőséget, de az emberek lusták voltak arra hogy az esti vastagabb pulóvereket levegyék és a hónuk alá csapják, úgyhogy mindenki sóhajtozott és feszengett, rugalmatlanul és fáradtan. Olyan feszes és szabályos ez a sűrű föld alatti, száguldó világ, éreztem akkor. Te pedig egy idősebb nővel ácsorogtál, vártad a száguldó járművet a peronon; sosem felejtem el. Fesztelenséged, mint a lázadó, halálba nyíló virágé, aki még az életéről is lemondott, csak hogy megmártózzon a hóesésben. Egyetlen cseppnyi sem volt benned a körülötted állókból, egyetlen cseppnyi sem; kifejezhetetlen. A nő homályosan hasonlított rád, mint egy torz, tapasztalatoktól megőszült és bepárásodott emlék a csodáról, holott valószínűleg fizikailag inkább te hasonlítottál őrá. Lótuszragyogású szempár, játszó, vadon hullámzó, vajas fényű haj; fiatalabban s mégis érettebben és sokkal tisztábban, álltál egyik lábadról a másikra, mert már akkor sem tűrted a helyváltoztatás hiányát. Alantasnak és hamisak tetszettem magam előtt, hozzád képest; te mégis rám pillantottál. Titkos, moccanatlan mosolyt váltottunk. Kietlen, vagy inkább: lényegtelen évek halmozódtak ez után egymásra. S az ősz, mintha a hírnököd volna; festékpiros és maszatsárga falevelekkel érkeztél hozzám, vagy épp engem kísértek ők hozzád?... A különbségeket közöttünk, nevetségesnek tartottad. S megkezdődött az áramlás. Beavattál. Mintha egész eddigi életem csupán halogatása lett volna az igazi változásnak. Halogatása… az a jóízű, bizsergető hátráltatása egy ajándék megkapásának, amiről csak nagy vonalakban sejtjük, hogy micsoda (csak annyit tudunk biztosan, hogy hatalmas adag boldogság, de a sejtelem amúgy is sokkal kellemesebb, valahogyan ficánkolóbb, élőbb, igazibb érzés, mint a biztos tudás), s a rá való várakozás megfűszerezi a mozgékony évek varázskoktélját. Az élet fundamentuma a szerelem, s annak különböző fokozatai elvezethetnek a hegy tetején magasodó palotához. A palotát kacskaringós, indás, békés zöld növények follyák körül, melyek húsos, csillogó leveleiken páratlan illatú virágokat dédelgetnek. Az épület falait szoborcsoportok támasztják; karcsú nők, férfiak, gyermekek és idősek, egymásba fonódva, örök mozdulatlan körtáncot lejtve. Az utolsó fokozatoknál már érezni a szobortenyerekből áradó barátságos hőt. Ha idáig eljutsz, már nem fázol többé, mondogattad, és dideregve bújtál hozzám. Sokat vacogtál hosszú sétáink alatt, érzem a tenyeredet, ahogy az enyémhez simul, érzem a reszketését. Közeledett a tél. Megmutattad a szobádat, a kedvenc kávézóidat, általában teát szürcsöltél, s minden nap láthattam egy festményedet vagy rajzodat. Ha lehull az első hópehely, mondtad, már nem lesz több kép, amit mutathatnál, és akkor majd… S melegebb napokon felbaktattunk a hegyre és a várost néztük, térdünkre fektetve állunkat, és borzongtunk, hallottuk a bolondos kutyák csaholását, mintha értenénk örömüket, és borzongtunk, egy nagy füstölőillatú sál alá bújtunk, és elködösítettük a látványt a ki nem mondott szavakkal. A folyó fölött is sok időt töltöttünk, voltak kedvenc hídjaink. Hová megy a pillantás, amit a vízre hajítunk, hol köt ki majd? Az iszapban végzi, elsárosodva és felejtésre ítélve?... Az idő hullámozva telt melletted, mintha a hajad izgalmas csigáit mintázná; mintha sehová sem kellene sietnie. Mintha ráérne kitérőket tenni, váratlanul megfeledkezve egy-egy irányról. Az arcodnak karamell-íze volt. Ami most kezdődik, mondtad, már az én történetem, nem a tiéd; örökítselek meg, kértél, nem mintha félnél bármitől is, a felejtéstől, például, vagy a haláltól vagy a testi szerelemtől, csak talán mert, hűségesen és titkosan szerettük egymást, és ez egy olyan állapot, amiről könnyen lehet, hogy húsz év múlva már csak a történelemkönyvekben olvashatunk. Persze nekünk akkor már mindegy. A templomban találkozunk. Van még egy titok: ha sokat imádkozunk, és a lehető leghitelesebben adjuk elő, hogy alázatosan áldozunk a szerelem oltárán, egyszer majd még följebb léphetünk – oda, ahol már csak levegő van és víz. Élő lángként megtermékenyíthetjük az incselkedő távolságokat, hogy majd tompa kőként hulljunk alá ismét – de a kitörölhetetlen tapasztalattal mész-szívünkben, hogy egyszer odáig is eljutottunk. A képek elfogytak. Csak egy ősznyi időszak volt. Talán megjátszom magam, talán nem, mikor szipogva kaparom meztelen körmömmel az első latyakos havat; kiáshatnálak, hogy a szobámba vigyelek, beleültesselek a langyos földbe, egy szép díszítésű virágcserépbe. Aztán hátradőlök, az arcomra hulló hó rögtön könnyekké porlad. Te pedig, nem messze tőlem…
