Írta: MíráBáí
Többszöri olvasás után ellett rájönnöm, hogy Cocteau méltán híres művének igazi kulcsfigurája nem más, mint a lány, Elisabeth. A magányos szűz, a szent papnő, aki ismeri és uralja a Játék folyamatát. A kulcs valójában az ő kezében van. Testvére, Paul a szent nő tulajdonképpeni áldozata, vagy házi kedvence, ha lehet ilyet mondani. Kegyeltje, szeretője, egy hordozható kis amulett; az istenség (a Játék) hierophániája. Az istenség, akit imádni kell, kétségtelenül a Játék. De milyen istenség ez, s milyen fajta, milyen mértékű odaadást követel a gyönyörért viszonzásképpen? Meddig tágíthatók egy játék által megahatározott, játéknak szentelt lét határai?
A Vásott kölykök több szinten zseniális. Először is, mert az ember akaratlanul is feszélyezve érzi magát, ha csak egy adott szempontból kell megvizsgálnia. Kevés a levegő, nehéz szavakat találni; hiszen lehet irodalmi (formáját, nyelvezetét tekintve stb.), pszichológiai, filozófiai, sőt még játékelméleti síkon is vizsgálni (és mi minden van még). Másodszor, és most visszautalok az előző bekezdésre: nem egyértelmű; titkokkal van teli. Amilyen rövid (műfaját tekintve kisregény), annyira tömör és súlyos. Mégis nehéz letenni, és ha az ember egy ültő helyében habzsolja be, akaratlanul is mérgezés tüneteit fogja később felfedezni magán. Álomkép-ízű, vagy inkább: mintha az ember bepillantást nyerne saját életének olyan régi zugaiba, ahol még keveredik egymással az álom és valóság egy nagy fortyogó, színes, idegen szagú olvasztótégelyben, melynek neve: játék.
De ez a Játék, ez az üst vajmi keveset bugyborékol föl a gyerekkorral kapcsolatos hagyományos elképzelésekből. Itt-ott felbukkan valami állatiasság, kíméletlenség, orgiasztikus és ősi vallásos elem, egy élénkítő-sorvasztó titkos kábítószer hatása, erőszakos, naiv esztétikum és szerepek, szerepek, színpad. S talán a legfontosabb: az ösztönösség. Állatias ösztön volna a játék? Vagy csak a gyermekek állatiasak, a magukra hagyott, szellemi irányítás alól teljes mértékben ki-és elsiklott árvák, akik pont a Játék szolgálatába állva próbálnak túlélni? A túlélési ösztön pedig egyértelműen „állatias”.
„Csakugyan bonyolultak voltak, mint a rózsa, vagy ahogyan az ilyen bírák látják: mint a megtestesült bonyolultság.” Állati, növényi ösztönök.
Mégis, a Játék titkos, megingathatatlan rabnője Elisabeth volt. Paul túl gyönge ahhoz, hogy hűséges szolga legyen. Az elkötelezettséghez szükség van valamiféle vadságra, s a vadságból táplálkozó, önmagát a végsőkig védő határozott jellemre. Elisabeth soha nem hódolt be a profán világnak, Paul nem egyszer tett lépéseket a külvilág felé. A testvériség fizikai, eltéphetetlen lánc két lény között. Paul eltépte volna ezt a láncot, de Elisabeth vallása sokkal erősebb volt, a játék erősebb mint az élet, a gyermekkori irracionalitás erősebb, mint a felnőtt józanság. A profán szerelem, mely Paul alapvetően gyurmapuha lelkét igyekezett formálni, egyszerűen nem érhet fel a szakrális vonzás és imádat sodró, mágikusan vonzó erejével. Vallás, esztétikum, ösztön és álom: mindez valóban együtt forr a Játék már-már pokoli hőjében. A testvérek halála csak olyan emberek számára ijesztő, akikben a játék már por formájában sem létezik, vagy akik sosem játszottak igazán. A halál tulajdonképpen közös álmuk teljesen természetes folytatásának tekinthető. Csak az kérdezi meg: volt-e értelme így élni, akinek fogalma sincs, mi az a szakrális többlet, ami végtelenné nyújtja a perceket, s valódi értelmet ad a puszta, lecsupaszított, darabos életnek. „Mert ezek a gyerekek valóban remekművet alkottak, tulajdon létük remekművét, amelyben az értelemnek úgyszólván semmi hely sem jutott, s amely csodálatos létét főképp abból merítette, hogy gőg és cél nélkül való volt.” …
