Írta: MíráBái
Hogy van-e valami probléma a világ jelenlegi állapotával (és állapotában), talán nem is kérdés. Az egymásra következő, bizonyos kimutatható jellegzetességeket magán viselő korok (sőt, kicsit távolabbról megnézve, az emberiség történelmének egész szövete) mindig hordoz valami alig egyértelmű, de a történetben szinte minden mozzanatot determináló problémát. A probléma felületesen szemlélve, apró piszok-pöttynek tűnik, de ha közelebb hajolunk ahhoz a bizonyos szövethez, láthatjuk, hogy korántsem csak erről van szó: a károsodás a fonál anyagában rejtőzik, s ennek következtében, a vizsgált darabka egészét áthatja, titkos vérerek hálózataként, látensen. „Csupán” egy bizonyos fonálról van szó – a pirosról, a kékről, a liláról – de a romlás, a torzítás szétterjed és fertőz. S Isten magára borítja az emberiség köpenyét, s minden nap elfújja a fekvő nyolcast formáló gyertyákat, hogy megünnepelje az új napot; fölötte űrhajókkal, angyalokkal.
Nincs nyugalom, béke pláne, az életre mintha ópiumgőzzel átitatott fátylat hajított volna valami szörnyen mély közömbösség, hogy az „emberi lények” ebben a bódult, kába nemtörődöm párában éljék meg saját létüket. Az érdektelenség, a cselekvésre való teljes képtelenség cinikus kígyóként az egymáshoz vakon, céltalanul tapadó lelkek közé kúszik, s finoman, sziszegve beoltja bénító mérgét a süket áldozatokba. A vakságon, süketségen nem sokat módosít ez a méreg, hisz az már eleve adott, régi korok örökségeként, szinte a génállományba kódoltan; csupán mélyíti ezt a létállapotot, árnyalja kissé.
„Én, szeretlek, téged.” Ki az az „én”? Az „én” támolyog, szívesen issza le magát (így hatásosabb az ópium), közömbösen elutasítja a józan ész idegesítő zaklatását, kásás hangon beutalót követel a gyógyüdülőbe. Az „én” léthazugságban él, amit nem oszthat meg másokkal, mert hiába lát valamit, nem érti senki azt a nyelvet, amin ki tudná fejezni azt, amit ért. De hiába: a léthazugság magja pont az értetlenség, s az a mögött húzódó lusta és indokolatlan fásultság: „Senki nem ért semmit”. S ha ez így van, mi értelme lenne közeledni bárkihez is? Maradnak a kollégiumok szobái, a falakon a kamionokkal, meztelen lányokkal. Marad a felhő, a cosmopolitanban leírt szabályok vihogó követése, marad a „nagy levegő, napfény, víz”, a lomok és a csönd, amibe azért mégis vegyül néha egy-egy szenvedélyes kiáltás, sőt, ordítás, amivel azonban jobb nem törődni. Kinek van szüksége manapság arra, hogy saját értelmetlen, kocsonyás létének látványával szembesüljön? A popsztárok sírjanak azért az istenért, aki csak vigyorog a tortája mögött, angyalok által pelenkázva; s Ti meg higgyetek nekik, mert nem sok maradt már, csak a verejtékes hit-matrica, amit bármire fel lehet már tapasztani (mivel a kéz, ami tartja, elfelejtette, hová kéne tenni).
Van nyugalom: festmény-idillben, tudatlanul, színek ragacsában csigaként mászni, csak sehová sem sietni, csak sóhajtani; ott egy isten, egy festő, aki megmondja, mit kell tennem. Ez nem nehéz, és végtelenül békítő. Istenné válhatunk mi is, mert nem félünk már, a házunkat bárhová magunkkal vihetjük, bármikor elbújhatunk; hátradőlhetünk. Van nyugalom, kissé módosítottabb formában, a tátongó és üres űrben gomolygó űrdiszkó langyos és toleráns hely, csigákat is szívesen látnak ott. Őrjöngő űr-csigák tombolnak körülötted, roppannak a meszes házak, velük együtt a védelem: milyen megnyugtató, egymás nyákos csiga-zsigereiben, szúró mészház-emlékekben süllyedni el az istenekért hüppögő sztárok ricsajával magunk fölött.
Ez szörnyen unalmas. Nem lehet megérteni, de nem is kell; minek. Belülről érezzük, kívülről tudjuk, hogy: „Beszél, aki keres/Hallgat, aki talál…” Mert aki talál valamit, eltitkolja. Mi az indoka rá? Az, hogy úgysem értenék meg. Mert az értetlenség itt van körülöttünk, a lelkek között terpeszkedik, láthatatlan fürge baktérium-bandák fáradhatatlan akciózásában. A lelkek fekete vesszőkkel vannak elválasztva egymástól, s ami a legborzasztóbb: a lelkek után nincs kérdő-vagy felkiáltójel; mert ez a természetes. Ez tűnik természetesnek. Minek ellenkezni? Ippon lite – egy kérdőjelet eddig szorongató, de most megadóan elengedő lélek önvallomása. Ez a lélek is a földre zuhan, bele a sárba, a többi iszapbirkózó lélek közé, a kábulatba; hiszen nincsen hit, és hit nélkül már tudás sincsen, s fordítva. A sár vonz, a sár kábít, a sár a meztelen értelmetlenség. Egymást és önmagát is érteni képtelen lelkek szagtalan ürüléke. Mi ez a szomorúság? Mi ez a csalódott lemondás? Mindenben ott rejtőzik önmaga iróniája.
Maradnak képek, emlékek. A kép – az emlék vizuális megszilárdítása. Az emlék kimerevített formája a homályos szellemben; talán ez az egyetlen szilárd támaszték, s ahogy nézzük, még valami könnyű, gyermeki derű is felüti a fejét ebben a nagy, sűrű, kozmikus semmibe-olvadásban. A kritika a múlttal szemben szolidáris, már-már jóindulatú. Akkor sem voltunk mások, mint most, de mintha a képen felcsillanna valami aranykort idéző közös öröm, az öröm közösségi fantomképe. Ma már csak szellem, fantom-kép. Ez a fantomboldogság rémlik a műanyag játékok között, hisz a boldogság csak mű-anyagból gyúrható, mert az ember által alkotott mű-dolgoknak van egy olyan tulajdonáguk, hogy egy hajszálnyival tovább tartanak, mint az emberi hangulatok, melyek inspirálták őket. Csipkerózsika, peterakás, fűszál. Fenyőfakard, Tenkes kapitány, ködös álom.
Isten már akkor sem volt (ahogyan mi sem voltunk) de akkor, ebben a szelíd közös öröm-pezsgőfürdőben, nem hiányzott.
Most hiányzik?
(Jobban érezni a hiányát, mert valami más is hiányzik – pontosabban, az a Más hiányzik borzasztóan, ami esetleg kompenzálná a legalapvetőbb bázisok nélkülözését.)
Hogy van-e valami probléma a világgal? A világot mi építjük föl önnön létezésünkkel (bár kissé egoista hozzáállás lenne azt hinni, hogy nélkülünk nincs világ), s ha valami baj van, azt nem választhatjuk le önmagunktól. Mármint a felelősséget.
Így, ebben a formában, unalmas a világ, mert mi magunk is azok vagyunk. „Ugyanazt” látjuk, érezzük, faljuk, hiányoljuk mindannyian, ugyanaz a fárasztó idegenség tesped minden szembejövő lényben. Az élet izgalmassá válásának kulcsa a változatosság, a fáradhatatlan kombináció. Mi fáradtak és fárasztóak vagyunk, alapvetően lusták ahhoz hogy az első lépést megtegyük. Hallgat a nő, hallgat a férfi; ki azért, mert tud, és képtelen tudatni, irigységből vagy a körülmények nehezítő természetétől, teljesen mindegy, ki azért, mert éppenséggel még a semmit sem ismeri. Szemernyi reflexió sincs sem a másik lélekre, sem a sajátra. Talán ez lenne az első lépés: egy ippon lite-álom földre ráncigálása. A tragédia, hogy az álom a tortát faló idős úr mellé szállt a sápadt angyalok közé, s a test és a reménytelenség hullott le a földre, közénk. S ha az első lépést képtelenség megtenni, akkor marad a hízó, szürkülő ragacs, amiben lehet pancsolni, amibe bele lehet fojtani a kacajt, a terveket és a tetterőt.
Ugyanazzal a fásultsággal esetleg, ugyanazt a szívet, egy másik helyre szállítani. Szükség van erre? Kell? Júdás lépett, csókja hamis volt, hamisságtól fénylett a nyál az ajkain, de legalább lépett. Azután minden megismétlődik, minden újra és újra létrejön, megtörténik, és a világ egy kissé belefárad ebbe. Káin megöli ugyanazt a szívet – az emberiség története kitartó eltávolodás: a Boldogság szép hely lehet, de már vége, „mű”, a szó minden hideg értelmében, kiűzettünk a Paradicsomból, s kiűzettünk egymásból; előbb testvéreinket veszítjük el (a hozzánk hasonló lelkeket, s ezáltal eljátsszuk a megértés esélyét, mivel megértés csak közös vagy hasonló halmazok metszéspontjában jöhet létre), majd fokozatosan a legintimebb kapcsolatokat. Van ebben valami nagyon mély sötét vonzás, s a jutalom ha elfogadjuk a meghívást, az önálló gondolkodással és döntéssel járó felelősség felszabadító elveszítése. A sárban jó érzés pancsolni; a diszkóban jó érzés őrjöngeni; a festményen jó érzés apró csigaként nyál-nyomot hagyni. Nem is kell több, mert már nincsenek igények. Az igény – a szabad, önálló felelősségvállalással támogatott gondolkodás friss közegében léphet fel, néha tettként is akár.
Nem, nem kell a szívet más helyre vinni. Jó lesz itt dugni, sírni, dörgölőzni, aztán békében nyugodni. Persze, nincs béke, és nincs megnyugvás, legalábbis annak a számára, aki tényleg ezt szeretné, mert mindenki mást hajt valami mélyen paradox őrjöngő fásultság, és ez az igazi apokalipszis: a végtelenné nyújtott ragacs, csiganyál, s az üres űr, maga az üresség.
„Én, szeretlek, téged”. Az én és a szeretlek és a téged – halmazok, melyek azt hiszik, hogy léteznek, valójában azonban már régen nem; tartalom nélkül lebegnek a véres sártengerben egymástól jó messzire, gumicsizmás emlékek turkáló mozdulataitól még messzebbre sodródva egymástól. Én, szeretlek, téged – valaha, talán nem is olyan régen, még eredeti létállapotukban, kereken, egy szóban mosolyogtak. Szeretlek. De a csavaros, kábán elemző, filológus szellem fontosnak érzi, hogy szétboncolja az egységet – milyen beteg. Mennyire természetellenes. Mennyire emberi.
Kép, űr, gyógyüdülők.
