Írta: MíráBáí
Csak ácsorog a buszmegállóban, és természetesen, vár; mi mást is lehetne tenni. Feltűnő, ha az ember nem tesz semmit, legalábbis, a saját szobáján kívüli világban. Mindig cselekedni kell valamit, s minden cselekedetnek megvan a maga jól körülhatárolható szférája. A buszmegállóban lehet állni, ülni fagyos drótszékeken, ködös tekintettel kémlelni az összefirkált menetrend-táblát, ezen kívül olvasni, zenét hallgatni, fel-le sétálni (persze nem olyan messzire, hogy mire visszaérünk, elmenjen a busz…), esetleg mobiltelefonon beszélgetni egy távol lévő ismerőssel. S persze, lehet cigarettázni, vigyázva, hogy a füst ne sodródjon hangos szavú, háborgó lelkű antidohányosok orra alá.
(Nem lehet például hangosan kacagni, ha az ember egyedül van; a földre ülni és társasjátékozni egy arra sétáló munkanélküli hangyával; a fagyos drótszékekre állni; hirtelen tapsolni minden cél és ok nélkül; túl gyorsan fel-alá sétálni, mert akkor idegesnek hihet a többi várakozó, s ez az idegesség átragadhat rájuk… satöbbi, satöbbi.)
De most, szerencséjére vagy épp szerencsétlenségére, senki nincs a közelben rajta kívül. Vasárnap, hajnali hat óra (körül), szemetelő eső vagy maszatos köd, nem lehet eldönteni, s fáradt, nedves sötét testként ázik a hajnal a reklámtábla sikító neonfény-varázskörén túl. Ő a varázskör széléhez áll, mert ember és esendő, és szüksége van a fényre, még ha azt ilyen túlzó műanyag adagban kapja is. De persze nem mer beljebb lépni, sem a fény középpontja felé pislantani; elperzselődne valami végtelenül hideg, kegyetlen reménytelenségben mű-lángok és mű-reklámok között.
Természetesen, ezek csak álmos gondolatok. Mondatokat sző hűvöstől reszkető kézzel elméjének párás homályában, de összevarrni már képtelen a foszlányokat, úgyhogy minden egy nagy vágatlan, javítatlan foszlánnyá terebélyesedik őbenne.
Rágyújt, most magán kívül úgysem kell senkire figyelnie, önmagát meg nem félti soha úgy igazán az ember; az öngyújtó kattanása visszhangzik a szemben lévő, álmodásokat őrző házfalakról. A füst hatványozott fehérséggel és kiterjedéssel ömlik elő ajkai közül, vegyülve a lehelet színével, s a neonfény világosságával. Most ez a nyomorult cigaretta az ő egyetlen társasága. Hálás is neki, persze csak a kellő intenzitással. Arra gondol, ez a napnak a legreménytelenebb, leglidércesebb időszaka; túl korán van, a legtöbben mélyen alszanak, hiába kiáltana, senki nem hallaná meg, de minek is kiáltana, mikor még rekedt a torkára ragadt, követelőző álomnedvtől; nem tud hangot, de ami rosszabb: reményt csikarni magából. Hol is van ő? Itt cigarettázik egy buszmegállóban, ahol műanyag táblák sipítják fojtottan soha nem is létezett civilizációk nyikorgó szabályait, egy buszmegállóban, ahol nincs senki rajta kívül, csak élettelen koholmányok, mozdíthatatlan vas- és műanyag szerkezetek. Egy busz-meg-állóban, ahol nem fog semmi megállni, mert errefelé nem járnak buszok, csak ő áll, mert a széknek nevezett borzasztó fehér drótkáosz olyan hideg, és túl magas, hogy a lába kényelmetlenül érne le a földig, ha leülne.
Próbál az ég felé kémlelni, de az oldalról ostromló, gyűlöletes ugyanakkor nélkülözhetetlen műfény elhomályosítja a látását. Úgyis sejti, mit művelnek azok odafönt: torlódó és sértődött szürke felleg-seregek, akik képtelenek az égi sztrádákon kulturáltan közlekedni.
Lefelé néz inkább, s beázott cipőjétől nem messze, egy kis pocsolyát vesz észre hirtelen. Nem a víz a lényeg, hanem amit rá fújt a szél, néhány másodperccel elébb. A lány oldalra hajtott fejjel, hunyorogva kémleli a lágy-pirosas, zöldes-tarka falevél-csónakot. Milyen furcsa, hogy ez a falevél olyan magasról érkezett, és valószínűleg hamarosan el fog porladni; ha felszárad a tócsa, messzire sodorja egy száguldó autó szele, és végül anyukájától nagyon távol, az út szélén pihenhet majd meg véglegesen, s hunyhat el az aszfalttemetőn. Milyen furcsa, rövid és lefelé örvénylő élet ez, csupa szél és rázkódás, tehetetlenség és váratlanság, milyen furcsa, lassú halál, elnyújtott végjáték. Az emberek még egy szegény falevélnek sem adják meg a végtisztességet: az aszfalt megakadályozza, hogy a finom szagú földbe kerüljön, s ott foszladozzon; de ha nem itt éri a halál, összesöprik egy nagy kupacba a sok hozzá hasonló haldoklót, s máglyát raknak testükből, ők pedig égnek, sűrű fehér szellemként füstölögnek, és illatosan sóhajtoznak, pattogva nyögnek. A falevél élettől, nedvességtől, színtől duzzadozva, már-már vidáman, ringatózik a sáros pocsolya felszínén, mintha ez lenne a legcsodálatosabb dolog a világon.
Hajnali ringatózás, gondolja a lány; milyen nemes is ez. Meg kéne tanulni ringatózni; semmi mást, csak ezt; ringani, ringatni, ringattatni. S persze dalolni. A falevélke éneke lekottázható volna a színei alapján, de persze, senki nem veszi a fáradtságot, hogy egyetlen dalt is papírra vigyen. Pedig ezek a fák dalai, amik a falevelekkel együtt fagynak vagy égnek el csípős téli koraesteken.
Vet még egy utolsó pillantást a falevélre, mielőtt felszállna a zajos, büdös buszra.
Ringani egy műanyag világ neonfényes zajbörtönében: ennek a cselekedetnek még nem jelölték ki a pontosan meghatározható biztonsági szféráját.
