Írta: MíráBáí
Az érett éjszaka és a kora hajnal közötti átmeneti időszak roppant nyirkos és barátságtalan volt azon a napon. Magamra kanyarítottam a melegebbik szürke köpenyemet, s borzongva útnak indultam; furcsa módon már akkor tudtam, hogy valami változás fog történni, mikor átléptem kis házam küszöbét. A kellemetlen érzés ködös sejtelemként erjedt a levegőben a hűvössel és áskálódó árnyakkal karon öltve.
Kóborló lépteim zaját elnyelték a város lakótömbjeinek falai. Közeledett a hajnal, s ezzel egy időben az én fáradtságos de (legalábbis akkor így gondoltam) izgalmas és hasznos munkám is elkezdődhetett. Behunytam a szemem, s egy hideg és koszos falhoz támaszkodtam; ma valahogy azonban nem igazán akartak álmodni az emberek.
Akkor vettem észre a két kis alakot. Így távolról, gyermekeknek tűntek, rajtuk is az enyémhez hasonló szürke öltözék, arcukat viszont nem árnyékolta csuklya; ahogy a lámpa fényének betonra vetődő karéjába értek, rögtön felsejlett szemtelen tiszta arcuk, villogó nagy szemük. Egy fiú, s egy lány. Korukat igen nehéz lett volna megállapítani. Bőrük fénye halványan derengő volt, mintha a holdtól kölcsönözték volna színüket.
Mint a kilőtt és egymás erejét kioltó nyílvesszők, találták el egymást gondolataink, melyek küldetésünk hasonló természetének talajából nőttek ki. A fiú fürgébb volt, ravaszabb és békétlenebb. Bár akkor már mindhárman tudtuk, hogy nem térhetünk ki a beszélgetés elől.
- Te mit csinálsz itt? – kérdezte a gyermek (vagy ki tudja, kicsoda), miközben alig leplezett kíváncsisággal végigmért.
Felesleges lett volna titkolóznom, vagy ferdítenem az igazságot.
- Az emberek álmainak fonalait gyűjtöm. Nappal történeteket szövök belőlük.
A kislány kísérteties, szomorú szemei felcsillantak, a fiú pedig gőgös és mohó érdeklődéssel közelebb lépett.
- Ez igen izgalmasan hangzik – vigyorodott el. – Mesélhetnél néhány történetet.
- Talán – hagytam rá gyanakodva. – Ti pedig?...
Közös, bár kimondatlan megegyezés alapján a közeli keskeny folyó fölött átívelő kőhídhoz sétáltunk; a gyermekforma lények a korlátra ültek, s lábukat a víz fölé lógatták, én azonban csak a könyökömet támasztottam melléjük. A fiú mesélni kezdett:
- Ahogy azt már bizonyára sejted, nem ebből a világból valók vagyunk. Bár ahogy elnézlek, Te sem vagy teljesen ember… mindegy. Egész nap és éjjel figyeljük ezeket az embereket. Tulajdonképpeni feladatunk az, hogy naplóbejegyzéseket gyűjtsünk, és azokat a papírjainkra feljegyezve, elszállítsuk egy vén banyának, a falunk nagy mesélőjének. Ő ezekből a karcolatokból mulattató történeteket kovácsol, amelyeket nagy ünnepségek alkalmával előadunk, vagy felolvassuk őket a többieknek.
- De hát – sóhajtottam enyhe keserűséggel – az emberek manapság nem is írnak naplót.
- Ó, dehogy nem! – kacagott fel a fiú. - Az igaz, hogy nem vetik papírra a gondolataikat… de gondolataik, érzéseik attól még vannak. Senkivel nem osztják meg őket, még talán magukkal sem, hihi. Mi vadászunk ezekre a szösszenetekre… roppant izgalmas ez a munka. Izgalmas és mulattató.
Valóban izgalmasnak tűnt, ahogy beszélt róla. Ugyanakkor zavart ez a szó: „mulattató”. Mit ért ez alatt? Hogy végére járjak a dolgoknak, megkértem, hogy olvasson fel néhány bejegyzést, csak a mai nap eredményeiből. Sárga, illatos, gyűrött papírlapokat kotort elő zsebének feneketlen mélyéről. Megreszelte a torkát, s széles vigyorral belekezdett:
- (Ez a kedvencem, kacsintott rám, mielőtt az idézethez ért volna.) „…ahogy ellátogatok hozzá, valami furcsa érzés telepszik a gyomromba. Hasonlít enyhe hányingerre, hasmenésre, esetleg másnaposságra. Most döbbenek csak rá, ahogy a szobájába érek: utálok itt lenni. Mindenhonnan a saját arcom röhög vissza rám. Nem vagyok csúnya, de ezek a képek irritálnak. Tablófénykép bekeretezve, egy másik, amin ketten vagyunk – hozzám bújik, mosolyog; a kép egy házibulin készült, azt se tudtam, hol vagyok. Miért veszi birtokba az arcomat, miért kérkedik vele? Mintha mi lennénk a tökéletes pár. Nem vagyunk azok, soha nem is voltunk. Olyan buta ez a lány… elegem van az émelygésből.” Húsz éves fiú. Hazafelé menet.
Van itt még, bőven, folytatta: „… már látom előre ezt a napot: felkelünk hajnalban, felhajtja a kávét amit előző este készített magának, köszönés nélkül távozik. Reggelizem, elmegyek vásárolni a boltba. Veszek ruhát magamnak az ő pénzéből, hazamegyek, főzöm valamit vacsorára. Várok, unatkozom. Este megérkezik. Lezuhanyozik, felhajt egy sört. Megeszi amit főztem. Két harapás között: most már talán aktuális lenne, ha feleségül jönnél hozzám. Igent mondok. Már régóta tervezzük. Elvégre, anyukám is mondja: nála jobbat úgysem találhatnék magamnak.”
A manó nevetett, hangosan, gúnnyal. Hangja, miközben olvasott, meg-megbicsaklott.
- Ez sem rossz: „… ha egy kicsit is érdekelné, mit gondolok. Bár, nem is tudom, gondolok-e valamit egyáltalán. Történnek velem dolgok, de néha túl butának érzem magam hogy bármi jelentőséget tulajdonítsak nekik. Feleslegesnek érzem magam mellette, és a világban is. Nem, a világ nem igényel olyan lányokat mint amilyen én vagyok. Nincsenek céljaim. Ő pedig nem tart szépnek. Persze, nem is vagyok az… bámulja az utcán szembe jövő nőket. Engem megkaphat, bármikor, mert együtt vagyunk… ha szebb lennék, ha szebbnek és érdekesebbnek tartana, talán ellenkeznék, de így… kinevetne. Nélküle nem tudok élni…”
- „Nem bírom már ezt, elfáradtam. A feleségemnek nevezett nő – aki annak tartja magát – élőhalott. Fogalma sincs, ki vagyok. Végre megtaláltam azt, akivel le tudnám élni az életem hátralevő részét, ha eddig ennyit szenvedtem, megérdemlem. Megalázó, hogy titokban kell találkozom vele. A gyerekek már nagyok, és úgyis tisztában vannak a helyzettel. A feleségemen kívül mindenki tudja… elegem van… jogom van a boldogsághoz…”
Elég, csóváltam meg a fejem; legyen vége. Ne mondd tovább. Tedd el a papírlapokat a feneketlen zsebed mélyére, és menj a banyához.
A fiú lepattant a korlátról, megvonta a vállát, és gúnyosan mosolyogva megemelte előttem képzeletbeli kalapját. Mozdulatában ez volt: „Látom, még sincs semmi közöd hozzánk. Nem tudsz mulatni.”
A kislány szomorúan nézett rám, érzékeny ajkai némán remegtek. Ő is megcsóválta a fejét: komoly nőies mozdulata nem illett testalkatához, ártatlan koboldszemeihez. Egy papírlapot gyűrt a zsebembe, mielőtt követte volna a fiút.
- Olyan borzasztóan kibírhatatlan néha… - suttogta távozóban. – Csak az ilyen történetekre bukik. A banyával együtt.
Az álomfoszlányokra gondoltam, melyeket én is a zsebemben tartottam, gondosan egy régi orsóra tekerve. Erőtlenül derengett az ég alja. A papírlapra pillantottam, melyen ez állt kedves, cirkalmas tündérbetűkkel:
„… egy hete láttuk egymást utoljára, s ma végre találkozhatunk. Fáj, hogy dolgoznom kell; leginkább azért, mert nem lehetek mellette. Nem az zavar, hogy kimerült vagyok és gondolattalan. Ő tanulhat, és ennek szívből örülök. Az tud az őrületbe kergetni, hogy nem lehetek mellette, ha szüksége van rám. Csókja gyöngéd és forró, ölelése maga a megértés és elfogadás. A szavak csak úgy zubognak belőle; olvasmányairól, szellemi élményeiről mesél, nem kérdezi, velem mi történt. Jobb nem is beszélni róla, ezt ő is tudja. Mosolyogva fogadom be szavait és mosolyát. Nagyon szeretem… nagyon hiányzott.”
Megvontam a vállam. Furcsa érzés, gondoltam hazafelé baktatva, szürke köpenyben, hogy valahol egy párhuzamos manóvilágban komédiát írnak az emberi kapcsolatokról. Az ötlet tetszett; beleillett egy cinikus isten tervébe. Valahogy azonban keserű ízt éreztem a számban.
Az én foglalkozásom legalább… szép. Az álmokban talán még nem csalnak az emberek. Nem tudnának csalni.
