Írta: MíráBáí
Olyannak tűnt az egész, mintha álom lett volna, egy borzasztó lidércnyomás; s ha meg tudnék valamiképpen győződni arról, hogy mi volt valójában – álompára, szellem, mely éber állapotban rám nehezedett, vagy valami egészen más, esetleg valóság – könnyedebben tudnék beszélni róla, már-már fesztelenül, mint egy emlékről, mely semmiféle érintéssel nincs a jelen valóságára. Sajnos azonban általánosságban semmiről sem merek semmi biztosat állítani, erről a misztériumról pedig végképp nem. Talán ha elsuttognám, egy csésze rumos tea mellett, ásító vörös pofájú kandalló langyosában… nem mintha tudna bármi is segíteni.
A „lidércálom” – címkézzük így – gennyes hosszú ujjaival a jelen valóságát tapogatja.
Délelőtt történt, a nap legártalmatlanabb, s valljuk be, legunalmasabb időszakában. Egyedül voltam a nagy házban, s olvasgatáson kívül semmi dolgom nem akadt; azaz persze, az ember mindig romokban hever a sok kötelesség nyomása alatt, most azonban, képes voltam összeszedni magam, hogy nemet mondjak. Az ablakon túl csupa fátyolszínű, vizes falevél-illatú ködgomoly, s a kertekben apró csúszós neszek, koboldléptek moccanásai, komoly kuncogás, tobozrepedés. A köd s a kobold régi barátaim, soha nem is tartottam tőlük; ha őszinte akarnék lenni, s miért is ne legyek az, ezek a fél lábbal az álomban, mesében ácsorgó lények voltak mindig is a legközelebbi barátaim. Az úgynevezett valóságot többször mosolyogtam meg, mint ezeket a teremtményeket, s ha kételkedni kellett, inkább kérdőjeleztem meg minden mást, csak őket nem. Fújtam a valóságra, mint egy ostoba, ösztönei által vezérelt vadmacska; lehurrogtam a tankönyveket, a pénzt, a tál főzeléket, s leginkább – a szerelmet, az emberi kapcsolatokat.
Helyesebb lenne talán, ha azt mondanám, alkatilag voltam képtelen komolyan venni az emberi lelkek között szövődő kapcsolódásokat. Láttam, eleven két szememmel, néha egészen közelről, máskor messzebbről, de minden hóvirág zsenge fényénél világosabban láttam, mint kötődnek, s bomlanak szét, szinte pillanatok alatt; mint a pitypang pihéi, úgy szálldostak az emberek lelkei, s aképpen, ahogy a szél sodorta őket, verődtek egymásnak véletlenszerűen; a pihék összeragadása a földet érés pillanatáig tartott – egy sóhajtással se tovább. Láttam ezt, s azzal bélyegeztek meg, hogy hűvös és nyirkos vagyok, mint az ősz, mogorva, mély megvetésemet pedig kedvességgel palástolom. Nem nagyon tudtam, mit jelent megvetni valamit. Persze, ártatlan sem voltam, nem. Én is szálldostam és ragadtam és ütődtem, s földet értem, megannyiszor.
Csak talán… soha nem fájt igazán a földet érés.
A lidércek pont attól démonikus, gonosz lények, mert finom érzékkel rátalálnak egy véletlenül útjukba kallódó lélek legfontosabb pontjára – meglelik a lelket tápláló dús érhálózatban a legnélkülözhetetlenebbet, s mint sok hasonló színű de eltérő vastagságú fonálból, úgy választják ki hamar a legjobban pumpáló, legfürgébb, leglelkesebb eret – a vezérfonalat, mely nélkül a többi cérna elvész és összegabalyodik. A délelőtt tehát könyvillatú volt és barátságos, ködös, őszi, mint én. A többiről borzasztó nehéz beszélni.
Hirtelen eszembe jutott Ő – Ő, a másik pihe, akivel véletlenül összeragadtam egy kis repdesésre – s különös módon egészen közelről láttam, szinte megérinthettem. Ott volt előttem puha ajka, könnyed mosolya, sűrű fekete szeme, bódító illata; tekintete derűs volt, őszinte, s engem habzsolt. Furcsa érzés kerített hatalmába. Hallottam hangját, mondatait, nevetését, éreztem az ízét a számban, éreztem a bőre tiszta puhaságát az ujjaimmal. A koboldok teljes életnagyságban, fűszeresen és elevenen elém varázsolták – ez még sosem fordult elő velem. Az érzések örvényében a következő hullám még mélyebbre rántott. Együtt voltam Vele, talán három-négy hónapja, de eddig elég volt a tudat, hogy van, nem éreztem arra indíttatást, hogy megidézzem. Most elragadott valami egészen vak vágy s annak csípős huzata, és tépett, tépte a bőrömet, szívemet, marcangolta édes biztonságomat. Ó te jó ég, mi van, ha elkésem? Látnom kell, most, azonnal. Mintha ez az óriási, kíméletlen szélvihar felrántott vagy cafatokra szaggatott volna egy vastag, dohos függönyt, ami eddig lustán óvta előlem az emberi kapcsolatok mély rejtelmeit és megismételhetetlen valóságosságát. Valóságosnak éreztem minden kapcsolódást, s a pihéket lüktető, szendergő majd felriadó, csecsemőbájú, sikító, tehetetlen gömböknek, melyeknek sorsuk és szenvedésük és varázslatuk van – ó, ők maguk a varázslatok! – s melyek igazán ezekben a „véletlen” kapcsolódásokban nyernek súlyt. Nem, ó, ha van is véletlen, az bizonyos, hogy semmi sem szánalmas, csak én vagyok az, a megtestesült, két lábon járó, éteri mosolyú, ködszagú szánalom – mert minden más halálosan komoly és végzetes. Látnom kell őt, azonnal, hogy bocsánatot kérjek tőle és mindazoktól, akiket eddig nem vettem komolyan. Bocsáss meg, tál főzelék, tankönyv, asztal, anyai ölelés és apai szigor. Bocsáss meg, kutya, aki a lábamhoz bújtál és megnyaltad a kezem. Bocsáss meg, fényképalbum; ne haragudj, alma, akit titokban az iskolába menet kihajítottam az uzsonnatáskámból.
Hirtelen mindennek jelentősége és múltja és célja lett, hirtelen egészben láttam mindent. Egészben, egy nagy gömbben, a lelkek nagy egyetemes gömbjében – egy hártyavékony, átlátszó, selymes hím-takaró ölelésében. S féltem, borzasztóan. Semmi de semmi nem volt már bizonyos többé, mert minden mozdulatomat figyelte és ellenőrizte valaki – talán pont én, nagyon-nagyon távolról. Ó kedvesem, csak lássalak, csak megérinthesselek, csak csókolhassalak… Csak hozzád köthessem magam. Kárhozott vagyok, kárhozott maradok, köd fog éjszaka fojtogatni és nyomni, nyomni, míg én is átpréselődöm a végtelen felejtés lukacsos szerkezetén, és szitalukakon kikígyózó köd-férgekké szakadok.
Mindez pillanatokig, esetleg órákig tartott, mondaná az, aki szereti ferdíteni, olajozni, szépíteni a valóságot. Az igazság az, hogy minden másodpercnek tökéletesen a tudatában voltam, s minden gondolat-döfésre emlékszem. Halkan sírdogáltam, s az álmok vére csendesen csurgott belőlem, az icipici lukacskákon, jelentéktelennek tűnő sebeken. A sebszájak a sós könnyek maszatától elfertőződtek. Előző és eljövendő köd-életek áradtak ki egy nagy sebbé vált bőrtakarómon; a vérnek kódexlap-illata és szelencébe zárt holdfény-színe volt.
Bárcsak tudnám, hogy nem volt valóság. De már szinte mindenben biztos vagyok.
Cigarettára gyújtok, a füstöt a plafon felé eresztem, s odabújok meztelen kedvesemhez.
