Írta: Lupussapiens
Mereven nézem az előttem ülőt, nem mozdul, nyugodtan lélegzik, a háta egyenes, mintha meditálna.
Félreteszem a könyvet.
Elfáradtam. Korábban gyűlöltem magam emiatt, gyűlöltem az ernyedtséget, a szellemi kimerültséget, gyűlöltem mindazt, ami hátráltatott az önkibontakozásban és a bővülésben. A kiszolgáltatottság e kínzó perceiben úgy éreztem, hogy elveszejtek egy lehetőséget, kitaszítottá válok, voltaképpen megtagadom a sorsistennő megmásíthatatlan akaratát. Mindenekelőtt a felhalmozható, készpénzé tehető tudás vonzott. Szerb Antallal szólván, mutatis mutandis, egy tudós számára nincs nagyobb öröm, mint a kollegák irigysége. Gyermekség volt? Az volt, tagadhatatlan, de őszinte gyermekség. Legyőzettem, gondoltam, szánalmas az önáltatás, az irreális énkép, viselkedésem tipikus: a nyájösztön vezérelte tömegember viselkedése (Nietzschét és Ortegát olvastam ekkoriban). Mélyen a lelkemben magasra csaptak az elégedetlenség lángjai, a rendezetlen rendszer minden eleme pusztításért kiáltott, egyik pillanatról a másikra szenvedélyes öngyűlölő lettem. Nem értettem az egészből semmit, a felszín áttörhetetlennek bizonyult. Nem engedtem át magam ennek a határtalannak tetsző állapotnak, rettegtem tőle és gyűlöltem, mint tökéletlenségem nyilvánvaló bizonyítékát. Csak kívülről vizsgálgattam, át nem élve, akkor is szélsőségesen elfogultan, sohasem tapasztalhattam meg belülről, nem tapogathattam végig, nem merülhettem el benne, mint egy kád langyos vízben. Mindenestül idegen volt.
A minap azonban nem ellenkeztem, talán túl gyönge voltam, esetleg kíváncsi, belemerültem ebbe a végtelen, tiszta ürességbe. Hátradőltem, és nem csináltam semmit.
Belül az ember azt érzi, hogy minden a helyére került, a rend, óegyiptomi szóval a maat szerint, nincs oktalan és rendszertelen változás és mozgás, csak a csend hallatja hangját, de azt is ütemesen, hogy mély, nyugalmas álomba szenderíthessen. A gondolatok, mint a gyermekek egy végigjátszott nap után, édesen alusznak; a csend hangja a szuszogásuk, és az enyhe, rendszeres rezdülések, amiket az ember ezekben a tökéletes pillanatokban érez, egy-egy délutáni, szunyókálós lélegzetvételt kísérnek. Nyugalmas és mély minden, mint az óceán (unwavering status). Ebben az állapotban semmi sem mérhető, nincs kronosz, csak kairosz, nincsenek határok, a klasszikus fizika törvényei relativizálódnak, expressis verbis minden elem keleties jelleget ölt. Hamvas után mindezt aranykorinak, bűnbeesés előttinek mondanám, dél és kelet, a mediterrán és a távol-keleti sajátosságok eredeti vegyülékének, a lét tanúsítványának, igazi istenbizonyítéknak. Az arcon ilyenkor hasonlíthatatlanul tiszta és harmonikus mosoly ül, az érzékszervek érzékenyebbek, így az ingerek erősebbek és jelentőségteljesebbek. A nyüzsgő gondolatiság helyére egy mélyebb, gömbszerűbb érzékiség kerül. Az elme nem követel, elégedett és elfogadó, csak a csend lágy cirógatására vágyik, mint a kielégült test egy hosszú szeretkezés után.
Ez nem az egzisztencialista Semmi, hanem a buddhista üresség - nincs szorongás, simogat az abszolút. Nyugodtnak lenni, nem mozogni (ez a taoista wu-vei): tiszta, létteljes lebegés, örök mosoly.
Íme, egy újabb recept.
„Csak úszóknak!”
