Írta: Lupus sapiens
Egy tudásra szomjas, alázatos Hamvas-tanítvány gondolatai a közvetlenségről, az önreflexióról és Kierkegaard-ról
„Egy íjkészítő mester olyan köröket tudott alakítani, amelyek pontosan megfeleltek a körzővel leírt körnek. Ez a tudás ujjaiban volt, úgyhogy soha nem is gondolkozott rajta. Ezért lelke egységben működött, mindenféle zavaró mozzanat nélkül. Akinek tökéletes a cipője, megfeledkezik a lábáról. Akinek tökéletes az öve, nem érzi a derekát. Aki megfeledkezik érvről és ellenérvről, annak van tökéletesen helyén a szíve. Aki nem ingadozik és nem hagyja magát másoktól irányítani, az talál rá a tökéletes viselkedésre. Aki mindig a helyeset teszi és soha nem téved, az megfeledkezik arról, hogy mi a helyes.” (Csuang Ce)
Amit itt elmondok, azt talán értem, de még semmiképpen sem tudom.
Az önreflexió egzisztenciális jelentőségét, feneketlen mélységét és határtalanságát a reneszánsz óta szinte minden európai érzi, és legtöbbjük óvatosan viseltetik iránta. Ami óvatosságra int, az közvetve az életösztön, közvetlenül az önreflexió érzéklete. Zavaros és nyomasztó lelki tartalom ez, egyike a leghatalmasabb lelki felkiáltójeleknek, amely már nem csupán figyelmeztet, hanem parancsol - mértékletességet és a megfontoltságot követel.
Az önreflexió ugyanis olyan, mint a morfium - magában foglalja a pusztítás potenciáját is.
A legalkalmasabb példa az önreflexió potenciálisan destruktív meghatározottságára a ragyogó dán egzisztencialista filozófus, Søren Kierkegaard tragikus esete. Így ír bukásáról Hamvas Béla: „Megbuktál szerencsétlen. Ezt akartad? Most elérted. Alkalmatlan vagy arra, hogy a világot szeresd. Ironikus érzelgő. Megváltatlan szent. Önmagát nem tudja feladni. Be van zárva Énjébe.” Hamvassal ellentétben én képtelen vagyok haragudni rá. Inkább sajnálom, célja ugyanis nemes és heroikus volt. A montaigne-i úton haladt, kérdezgette, méricskélte önmagát, a montaigne-i célért, az önismeretért, csakhogy hiányzott belőle az, ami Montaigne-t megmentette: a szkepszis. Túl komolyan vette önmagát és feladatát. Önmagából indult, de nem lépte át énje határait, csak lejjebb ereszkedett (mozgása így nem körkörös, hanem spirális volt, tehát a szó szoros értelmében nem értelmetlen), önnön mélységeibe hatolt, oda, ahova egyetlen pszichológus sem juthat, a Pszükhé szörnyekkel teli birodalmába, személyes alvilágába. Sajátos descendus ad infernos volt ez, heroikus vállalás, egyike a modern kor ritka orpheuszi tetteinek.
A kierkegaard-i heroizmusnak csupán egyetlen hibája van: hiányzik az értelmi megalapozottság. Igaz ugyan, hogy Kierkegaard önnön szörnyűséges és alig ismert sötétsége ellen vonult, mindenre elszántan és bátran, félelem nélkül, csakhogy ezt a sötétséget önmaga teremtette; maga alkotta félelemből és szorongásból, vágyból és irracionalitásból, kielégületlenségből és elcsigázottságból, röviden: a világtól való elfordulásból. Az önreflektív létmód elszakította a világtól, önmagába zárta, bilincsbe verte. (Sajnos, a szabadság ilyetén korlátozottságát a legtöbb bölcsész igen jól ismeri.) Képtelen volt kiszakadni énje kínzó öleléséből, így küldetésének, életútjának célját önmagába helyezte. Nem szerette a világot, hiszen nem is ismerte, mindazt, ami körülvette csak az énjével való viszonyában értelmezte, tükörként, amelyben mindig csak magát látta tisztán, a külvilágot csak torzítottan, mocskosan, valótlanul. (Mindenekelőtt ezzel az önző zártsággal magyarázható a meg-nem-értettség és az elismerés hiánya.)
A Kierkegaard egzisztenciális ellentmondása tehát: önmaga elől menekült önmagába, önmagáért harcolt önmagával. Csakhogy aki önmagával harcol, nem hallja saját belső hangját a hadba vonulók zajától, és előbb-utóbb felmorzsolódik a véget nem érő harcban.
A kínaiak ezt már évezredek óta tudják. Vö.: fenti idézet.
Az utolsó korty a borospohárból. Befejeztem.
„Most eredj, és élj, mert a világ a tiéd!” (Hamvas Béla)
(Ezt a bejegyzést egy komód titkos fiókjában találtam - a szerk.)
