Írta: MíráBáí
A páratlanul gazdag, roppant szerteágazó indiai bölcseleti rendszer számon tart egy gyönyörű teremtésmítoszt, mely tulajdonképpen elvezet minket a sokféle áldozati rítus valódi értelmezéséhez és gyökeréhez. Ez a történet a Purusa-szúkta himnuszában van megfogalmazva, mely a Rigvédában található. A mítosz (itihásza) úgy tartja, hogy a létező (keletkező, folyamatosan változó) világot egy kozmikus, antropomorf lény feláldozásával teremtették az istenek. A „purusa” további szinonimái még: Személy, Ősatya, Hegy, Fa, végtelen Kígyó, illetve Sárkány. Ez a Sárkány maga a teljesség: személyében nem létezett más, mint „Annak az Egynek” mindenek feletti azonossága önmagával. A Purusa maga a mozdulatlanság, változatlanság, örök kezdet; nyugvó állapotban minden lehetőség benne van, ahogy az emberi test alkata is magában foglalja az analógiás következtetések (teremtések) végtelen lehetőségeit. A lényeg a világ teremtésének áldozat-jellegében lappang. A Sárkányt, az önmaga farkába harapó Kígyót, a Teljességet valaki (a Sárkányölő) meggyilkolja, hogy a lehetőségek kiszabaduljanak, aktivizálódjanak, manifesztté alakuljanak. A Személy kínszenvedése tulajdonképpen kiürülés, megüresedés. Veszteség a Személy számára, és veszteség a Sárkányölőnek és minden egyéb „felszabadult” lehetőségnek is; ugyanis ezek a „lázadók” megtagadják mindazt az egységet, mely összetartotta őket, az anyaméh biztonságos langyosságát, melyben minden létező maga a lét. A Sárkány megüresedik, üres héj (a Mindenséget felölelő, szelíd, békés lélek) marad, mely mindennek ellenére megszánja a tőle és egymástól is szétszakadt „darabokat”; végül maga is végrehajtja az áldozatot önmagán; beleszivárog a darabokba úgy, hogy közben végleg feldarabolja önmagát. S ez a valódi áldozat, mert eddig ugyan a Személy kiürült, de a – paradox módon – lényeget jelentő héj egyben maradt; most ez az utolsó egység is semmivé foszlik, a nagy lélek lélegzetként mozgásba hozza a világot.
Az áldozati szertartások szimbolikája tehát ezen a kozmológián alapszik. Az emberi kéz által végrehajtott áldozat „fordított teremtés”, egy egyszeri, visszafordíthatatlannak tűnő áldozati aktus visszafordítása. A világlélek vissza-visszavágyódik az őseredeti egység állapotába, de így, önmagát feldarabolt egyéni lelkekként csupán halványan, intuíció-szerűen emlékezhet arra a természetes létformára (magára a létre, mely különbözik a létezés aktusától; tulajdonképpen a létezés előcsarnoka).
A belső áldozat, melyhez nincs szükség külsődleges eszközökre, művelt papokra, szükségképpen a legmagasabb rendű áldozat. Minél szellemibb természetű valami, annál erősebben hasonlít arra a mozdulatlan állapotra; a szellemiség a békesség és „mindent tudás” táptalaja. Először is meg kell találnunk önmagunkban a világlelket; vagyis fel kell ismerünk az egyszerűnek tűnő tényt, hogy minden létező mozgatója, oka, fenntartója azonos természetű a világlélekkel, ebből következően pedig nem azonos a keletkező, változó, múlandó, szenvedést okozó anyagi világgal. Ha ehhez a felismeréshez eljutunk, akkor már tulajdonképpen minden tettünket ehhez a tényhez igazítjuk; minden mozdulatunkban, szavunkban, érzésünkben Ő lakozik. A felismeréssel segítjük az integrálódást, az anamnézist.
Ebből az aspektusból a cselekvő élet minden egyes tevékenysége szakrális értelemmel töltődik fel. Ha áldozattá teszünk mindent, amit végzünk, tulajdonképpen beteljesítjük és egyben fel is számoljuk a karmikus tettek következményeit. S ez után már nem lesz, ami ehhez a kényszerűen teremtett, anyagi világhoz kössön; az egyéni lélek (átman) beleolvad a világlélekbe (Brahman) a felismerés útján. Így szépen lassan minden visszatérhet oda, ahonnan lényegileg származik.
