Írta: Lupussapiens
Az ihletről
„Ó, Múzsa, nagy szellem tiéd ez új blog,
ó lélek, aki írod, amit láttam,
nemességed elválik majd ezúttal.”
(Az Isteni színjáték részletének parafrázisa.)
Amikor az író ír, másutt van, távol - kiszakadt a profán és banális világból. Kiszakadt, és hiánya kétségbevonhatatlan. Látható jelei vannak. „Elmélyülten koncentrál” – mondják. A látszólagos „elmélyültség” azonban nem más, mint tulajdonképpeni hiány. Hiányzik, másutt van. Másutt, egy másik világban, a gondolatok és a képzelet végtelen világában. Csak ebben a világban isteni (szakrális szubjektum), csak ebben a világban válik fennen szárnyaló albatroszként a teremtő Istenhez hasonlatossá (csak hasonlatossá, nem válik vele egylényegűvé, a teremtése ugyanis nem a semmiből való-, ex nihilo-teremtés).
E világ a teremtés aktusának világa; csak ebben a világban lehetséges a teremtés. A két világot, a mindennapok és a teremtés aktusának világát mély és félelmetes szakadék választja el egymástól, és csak kevesek számára adatik meg a lehetőség, hogy ezt a szakadékot átugorják, azaz hogy a homogén, formálatlan és értelemnélküli anyagból önmagért-való formátumot hozzanak létre. Az ugrás képessége (egyik világból a másikba): az ihlet. Enélkül a szakrális mozzanat nélkül nem lehetséges az alkotás (jelen esetben az írás). Az írás megkívánja az ihletettséget. Az ihlet azonban független az írótól: spontán, irracionális és befolyásolhatatlan, az író felett áll - értelmetlen akarni.
Az ihlet: a nietzschei értelemben vett dionüszoszi mozzanat. Az ihletettség: elragadtatottság és extázis – az ópiumszívó álma. Az ihletben értelmét veszti minden, ami akcidentális, esetleges, felszínes: az idő, a hely, a hogylét. Utánozhatatlan, hasonlíthatatlan, hatalommal telt és tökéletes. Azonban, mint minden, ami dionüszoszi veszélyes is, egzisztenciális jelentősége van (ld. Don Quijote – a visszatérés lehetetlensége). De, mint Csáth mondja, „aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húszmillió évet - az éljen száz esztendeig, és sokasodjék meg az ő utódaiban” (ld. Ópium c. novellája).
Az ihlet: kegy. A múzsa ajándéka. Az író kiszolgáltatott, nem tehet mást, csak kedvező körülményeket teremthet (imádkozhat a múzsához, a kegy ajándékozójához, az ima pedig nem más, mint szituációteremtés: ad exemplum a magány, egy csendes szoba, egy pohár bor vagy egy csésze tea, a kikapcsolt mobiltelefon, egy halk, nyugtató dallam stb.), de az ihlet tőle független. Amellett, hogy értelmetlen akarni, kiérdemelni sem lehet (ezért igazságtalan); vagy ajándékozottak leszünk vagy nem, nem lehet tudni. Homo proponit, Deus disponit.
Az ihlettel csak kevesek ajándékoztatnak meg; ritka és értékes ajándék. Csak kevesek kapnak esélyt, hogy a mousa kegyeltjévé, azaz íróvá legyenek. Ihlet nélkül tudniillik nem író az író. Még akkor is, ha egyébként annak vallja és/vagy képzeli magát. Igazságtalan ez nagyon, de ki vagyunk szolgáltatva a szakralitásnak.
Azonban ihlet nélkül is lehet szavakat egymás mellé helyezni, írásjelekkel hangsúlyozni, egyszerűbben szólva „lomhán farigcsálni”, tudom. Csakhogy ez még nem írás; hiányzik belőle a szakrális, a magával ragadó, ami előtt a befogadó alázattal leborulhat, s amit feltétlenül imádhat, egyszóval mindaz, ami a művészetet valódi művészetté teszi…
Egy „kinyilatkoztató üveggyöngyjátékos” szavai ezek.
