Írta: MíráBáí
Egyáltalán mi a Mindenség? Mit jelent az: mérni? S ki vagy mi az, akit vagy amit mérnek?
A válasz szükségképpen szubjektív.
A Mindenség – a tapasztalati világ, hozzáadva azt, ami azon is túl van. Vagyis: a Mindenség csak érzékszervekkel nem tapasztalható. Fizikai érzékszervekkel nem. A Mindenség ésszel felfoghatatlan. Ebből kiindulva: hogyan lehet egyáltalán mérni magunkat hozzá, ha nem is igazán tudjuk körülhatárolni? Ráadásul mit takar az a fogalom: „mérni”? Összehasonlítani valamit valamivel – saját magunkat (a lelkünket) egy olyan nagy valamivel, ami tulajdonképpen minket is magában foglal?... akkor hol itt a lehetőség az összehasonlításra? Sehol. Tehát a „mérni” nem „összehasonlítani”. Az akarat szuszog, verejtékezik, definiálni vágyik. Csupa érzelem motiválja, csupa lefelé örvénylő makacsság. A „mérni” talán „igazítani”t jelent. Ebből az új aspektusból ez egyértelmű és világos. Egy másik léleknek ez már az első pillanattól kezdve tiszta lett volna. De én nem másik lélek vagyok. Tehát igazítani: saját szuszogó, akaró lelkemet egy olyan fogalomhoz, ami szavakkal definiálhatatlan. Hiszen el tud-e képzelni bármit is a szavakba ágyazott lélek, amit nem tapasztalt még? Ami a szavakon, a tapasztalatokon túl van?... Ebből a szempontból pedig már a Mindenség is más kategória: a Mindenség – szavaim, tapasztalataim összessége. De akkor minek magamat mérni hozzá, ha tulajdonképpen Én vagyok a Mindenség? Minek igazítsam magam magamhoz? Ez esetleg arra volna egy gyöngéd utalás, hogy figyeljek oda, mit cselekszem, mit látok; amit látok, az saját tükörképem. A világból önmagam vigyorog vissza rám. Ez roppant kiábrándító.
Főképp, ha ennyire ragaszkodom a Cogito ergo sum-hoz. Elhagyhatnám az egót (és az ergót is, nyugodt szívvel. Az ergo nem sértődékeny, az ego annál inkább az: de az egonak az a valami ad energiát a sértődésre, amit most szabadjára engedek – vagyis, ami szabadjára engedtetik ebben a pillanatban). Ego mellőzve. A Mindenség elmosolyodik, mélyet szippant az egóból keletkezett szellemkönnyű, táncoló, tiszta fátyolból. Ennek a habnak a tiszta levegőben, kedvesség és felszabadultság-íze van. S van-e jobb, fűszeresebb, izgalmasabb s egyben békítőbb íz a szabadság ízénél? A Mindenség mosolyog: ő az íz, a szabadság. Tudja ő azt tökéletesen, mi a legjobb íz. Mi a legjobb Jó.
A Mindenség szimbólumokban mutatja meg magát, állítják sokan. Mások szerint a Mindenség nem csak szimbólum; a szimbólumot csupán eszközként használja ahhoz, hogy az absztrakció túlbonyolult világába hatolva, az amnéziás kis lelkeket visszatérítse önmagához. Önmaga értéséhez. De vajon mi szükség volna erre a Mindenségnek? Hiszen ő az eltévedt lélek is egyben. Csak az lehetne erre a magyarázat, hogy a Mindenség egy hiba folytán elveszítette eredeti egységes ősállapotának stabilitását, s most valamiképpen – számlálhatatlan apró lélek-szilánkra törve – igyekszik helyrebillenteni a harmóniát. De ekkor már nem beszélhetünk igazi Mindenségről, hisz a Mindenség ezt a félrebillent „állapotot” is magában foglalja, még ezen is túl van. Valóban hozzáférhetetlen.
Vannak az én „átman”omnak kedves képek. Van, amit ez a lélek szívesen szemlél (ahogy a kis lelkek körforgását szemléli magáról elfeledkezve a Purusa). Ezek egyszerű dolgok: egy sólámpa narancsos fény-homálylása. A tea illatpárája a hűlt szoba légterében. Aszfalton hömpölygő száraz, idő előtt sárgult, elfáradt falevelek csoportjai. A gesztenyefák. Egy verssorból feláramló csendes intuíció. Egy magyarázatok és előzmények nélküli mosoly. Színes fonalak nyugodt egymásba-gabalyodása az asztallapon. Mennyi miden még! Egy ilyen világhoz, ilyen mindenséghez könnyű „mérni” magam. A feladat azonban ennél komplikáltabb. A „mérni” valójában súlyos felelősség. Ha nem vállalom ezt, visszabukhatok. Ki tudja, hová?... tulajdonképpen mindegy. A Mindenségbe hullok, így is, úgy is. Azonban a Mindenség felismerése: ánanda. Boldogság. Mellőz minden hidegséget, forróságot, nedvességet és szárazságot. Mellőz mindent, ami idegen. A Mindenség ismerős: megnyugtató, elfelejtett, préseltrózsa-illatú emlék. A Mindenség örül, ha visszatalálunk hozzá, és az Ő öröme az Én örömöm – ebben a nagy mosolygásban pedig már nincsenek határok. „Ő” és „Én” feloldódunk. Feloldatunk. Ez a nagy feloldódás a Mindenség.
Egy mosolyogva, kedvesen, ismerős-érzéssel (ti. minden ami körülöttem van, ismerős, és ezért kedves a szívemnek), felelősséget vállalva végigélt élet: maga a „mérés”.
