Írta: Lupus sapiens
Csak őrülteknek!
(Előzetes megjegyzés: a címnek vajmi kevés köze van a bejegyzés tartalmához.)
Mindenki önmagáról ír.
A könyvtár-felé-való-lét a bölcsészség kvintesszenciája, megértése az autentikus bölcsész alakjának felvázolásához elengedhetetlenül szükséges. A bölcsész életében ugyanis a könyvtár a mozdulatlan mozgató, az egyik, ha nem a legfontosabb orientációs pont, második otthon, törzshely és az abszolútummal való egyesülés (unio mystica cum Deo) szakrális tere. Olyan szentély ez, amely mint afféle urbánus terra mater melegít, óv, igazít és segítséget nyújt, mindezt önzetlenül és őszinte szeretettel, és amely nem elutasító a nem-bölcsészekkel szemben, mert hiszi, hogy a művészet és a tudomány mindenkié (ezért Nietzsche biztosan leköpne). Szóval a bölcsész szereti a könyvtárat, felé-való-irányultságát nem tagadja, mi több, ha autentikus, még valami sorsszerűséget is tételez ebben a viszonyban.
(…)
Szeretem a könyvtárat.
És szeretem Jorge Luis Borges esszéit is.
Ma Borges-esszéket olvasgattam a könyvtárban.
Mi következik a fenti premisszákból? Az égvilágon semmi, hiszen ezek nem premisszák, a szillogizmus-látszat csal, nem vonható le belőlük semmilyen logikailag helyes következtetés, talán csak azt a verifikálhatatlan kijelentést kockáztathatjuk meg, hogy ma bizonyosan nem görnyedtem volna Borges-kötetek fölé a poros könyvespolcok között, ha utálnám a könyvtárszagot.
„A Szentföld térképére emlékszem. Színes térkép volt, nagyon szép. A Holt-tengert halványkékre festették. Csak ránéztem, elfogott a szomjúság. Elhatároztam, hogy a mézesheteket ott töltöm. Úszunk, és boldogok leszünk.”
(…)
Csak fekszem a hideg boncasztalon, kiszolgáltatottan és értelmetlenül, itt egy varrógép, ott egy esernyő, nem értek semmit, nincs magyarázat, az ősz boncmester mosolyog, kezében egy rongyos könyv, Menny és Pokol a címe, gondolkodom – csak nem maga Swedenborg áll itt mellettem?
(Lábjegyzet: 18. századi polihisztor, természettudós és filozófus, mint Leonardo.)
Ő az, már biztos, nincs kétség, latinul motyog valamit, megfontoltan és nyugalommal, alakja ragyog, és én érzem, tudom, hogy a beteljesedett ember rendíthetetlen nyugalma és ragyogása ez. Nem tudok jól latinul, de mégis értem, a mennyországról beszél, a megváltásról és a remetemagatartás problematikusságáról. Mi a fene ez a lautréamont-i idill?
Semmi változás, minden magyarázatnélküli, félek, szorongok, kérdezi, hogy írnék-e a kinyilatkoztatásról, az igazi mennyországról, arról, amiről most beszél… nem várja meg a választ, nyilvánvalóan tudja, hogy mit felelnék, ért engem, és velem ellentétben érti e helyzet szürrealitását is. Irigylem érte.
Nem tehetek mást, írok hát a kinyilatkoztatásról.
„Swedenborg mennyországa az én mennyországom; őszintén kívánom, hogy olyan legyen, mint amilyennek ő elmondta (bízom a látomásaiban). Az öreg, mosolygós boncmester mennyországa tudniillik intellektuális és érzéki örömökben gazdag világ, az angyalok (értsd: megigazult, tiszta emberek) cseppet sem embertelen és élettelen világa, ahol minden meg van engedve, ami érzéki (az ég szerelemmel is teljes), ahol minden intenzívebb és dinamikusabb, egyszóval élőbb, és ahol nincs kegyetlenség, ármánykodás, szenvedés, csak nem szűnő, de egyáltalán nem unalmas boldogság.
Szent Ágostonra hivatkozik, amikor azt mondja, hogy a mennyben megélt érzéki örömöknek szükségképpen intenzívebbeknek kell lenniük, mint a földön, mert a Paradicsomból való kiűzetés, azaz a Bukás után semmi sem lehet élvezetesebb itt, a földi emberek számára, mint fent, az angyalok társaságában. Bele sem merek gondolni. Csodálatos lehet. És mit gondol a nyájas Olvasó, hogyan nyerheti el az ember a megváltást? (Estragon és Vladimir, a két lator feszülten várja a következő sort.) Istennek hála, ez nem elsősorban Isten akaratától, a predesztinációtól, hanem a döntéshelyzetbe kényszerített ember akaratától függ (tehát a mi Swedenborgunk úgy véli – többek között Dantétól eltérően –, hogy a halállal nem szűnik meg a szabad akarat, sőt, mint látjuk, jelentékeny szerepet játszik post mortem). Igaz ugyan, hogy a hajlamok befolyásolnak a Döntésben, így nincs szó abszolút szabadságról (abszolút szabadsággal csak Isten rendelkezik), de mégis: végső soron mi dönthetünk, hogy a továbbiakban a pokolban, a machiavellizmus és anarchia mocsaras világában (félreértés ne essék, ezek összetartoznak!) vagy a mennyben kívánunk éldegélni. Vagy démonok leszünk vagy angyalok, nem Isten ítélkezik, ő csak ül és vár, homo disponit, a döntés rettentő kiváltsága a kezünkben van.”
Swedenborg megveregeti a vállamat, úgy látom, elégedett; minden bizonnyal tetszett neki az írás, annak elfogult hangvétele, erőszakolt könnyedsége, tömörsége, talán még meg is jutalmaz, ki tudja.
(…)
Csörög az óra, felébredek.
