Írta: Lupussapiens
(Posztmodern: amikor a narrátor pofátlanul kutakodik az életünkben; nincs magány, nincs intimitás, nincs titok.)
Krisztinaváros. Szombat délután, négy óra. A júliusi forróságot csak az enyhe, életet adó áldás-szellő teszi elviselhetővé, reményt ad az élőknek, ébren tartja a fáradt, halódó természetet. Minden majdnem-mozdulatlan, mindenben csak pislákol az Élet. A gyíkok kiszolgáltatottak, lassúak, már napozni sincs kedvük, csak vannak, maguk sem tudják, hogy miért, nincs ok és okozat, csak a levés, a kutyák fáradtak, nem ugatnak, néha fel-felnyögnek kínjukban, egyébként csönd van, s most még hallani is lehet a csönd hangját, ez a halál, az elmúlás elégikus hangja, semmi kétség. Permanens apokalipszis.
Mit csinál ilyenkor egy bölcsész?
Olvas, mint általában. Alsónadrágban és atlétatrikóban görnyed a könyve fölé (ha jól látom Eliadét olvas), időnként felnéz, kipillant szobája ablakán, töpreng, jegyzeteket készít. Láthatóan nehezen viseli a trópusi hőséget, arca fásult, teste izzadt, mozdulatai lassúak, minden megnyilvánulása összhangban van a halódó természettel. Ami kint, az van bent is.
Becsukja a könyvét (most már biztos, hogy Eliadétól olvasott), lassan feláll, végigfekszik szobája piciny, de annál kényelmetlenebb ágyán, mozgolódik egy kicsit, majd merevségbe torkollik teste minden mozdulata. Akár egy részeg, a hasán fekszik tehetetlenül, feje félrefordítva, jobb keze lelóg az ágyról. Istenem, milyen szánalmas!
A távirányítóért nyúl, megforgatja a kezében párszor, és bekapcsolja a DVD-t.
Mit néz ilyenkor egy bölcsész?
Nem Fellinit, nem Bergmant, nem Antonionit, nem Truffaut-t vagy Godard-t, nem a filmcorpus klasszikusait, bölcsész-kedvenceket, hanem a Fűrészt. Igen, ezt a híres-hírhedt undorító thrillert, a gondosan válogatott kínzások és az azokkal járó fájdalmak ragyogó összeállítását, a halálhörgések, zokogások, elcsukló hangok és egyperces karakterösszegző hangfelvételek megindító gyűjteményét et cetera, et cetera. „Szembe kell nézned a halállal, hogy értékelhesd az életed!” – mondja Jigsaw (Tobin Bell) érces hangon, újra és újra, a film elején, közepén és a végén is, nagyon úgy tűnik, ez a film szentenciája…
Két és fél óra múlva.
Őszinte leszek, egy-két percre magára hagytam hősünket (mármint a bölcsészt, akiről voltaképp ez a blog szól), gondoltam úgysem történik semmi figyelemreméltó, csak fekszik az ágyon szerencsétlenül, bamba képpel mered a televízió képernyőjére, láthatólag nem fogad be semmit, meg a barátnőm is itt volt, neki is meg kellett adnom, amire vágyott, ugye, meg a kávé utána, szóval tényleg csak egy órácska volt az egész, legfeljebb kettő, de mindegy, nem mentegetőzöm, a lényegre térek, szóval, amikor visszatértem hősünk levegőtlen szobájába, már a számítógépénél ült és gépelt, vadul, az ihlet által vezérelve, fogalmam sincs mi termékenyíthette meg fáradt és petyhüdt elméjét, mindegy is, csak nem akartam hazudni, ezért mondtam el ezt.
Majd, ha feláll az íróasztalától, bemásolom, amit írt. Ctrl+C, Ctrl+V. Meg is volnánk.
„Vádirat a sznobizmus ellen, avagy a Fűrész filozófiai és vallástudományi aspektusai
A nem-filmes értelmiségi közönség jelentős része igen elhamarkodottan ítélkezett a posztmodern filmtörténet egyik legérdekesebb alkotásáról, a Fűrészről (sokszor anélkül, hogy megnézte volna), mondván egy ilyen film elkészítésének sine qua non-ja a szadizmus. Ezt a kollektív értelmiségi álláspontot a film készítőiről sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom, annyit azonban biztosan tudok, hogy az értelmiségi közönség figyelmen kívül hagyott egynéhány igen fontos értelmezési síkot (elsősorban vallástudományi és filozófiai síkokat), amik segítségével a „szadista horror”-ként elkönyvelt Fűrészből egy csapásra mély filozófiai kérdéseket boncolgató alkotás válhat. A film szentenciája: „Szembe kell nézned a halállal, hogy értékelhesd az életed!” Mi ez, ha nem a jaspersi határszituáció-elmélet tömör összefoglalása? Mint azt a művelt értelmiségi közönség tudja, Jaspers, a 20. század kiváló német egzisztencialista gondolkodója – aki Heidegger szellemi utóda és Sartre kortársa volt –, úgy vélekedett az ember lényegéről, hogy az elsősorban az egzisztencia önmegvalósításának lehetőségben ragadható meg. Az egzisztencia mint lehetőség (Sein-Können) adott a mindenkor szabad ember számára, és csak az ún. határszituációkban képes megvalósítani önmagát. Ilyen határszituációk, mondja Jaspers, a halál, a szenvedés, a harc, a bűn. Eszerint amikor a Fűrész főszereplője, Jigsaw játszik, nem tesz mást, mint határszituációt teremt, megmutatja a rettegőknek a halált, hogy a pusztulás potenciájának megtapasztalásával értéket és értelmet tulajdonítsanak életüknek, valamint hogy felszámolják nyomorúságos életükben mindazt, ami felszínes, tartalmatlan, szemét, azaz, hogy végre megvalósítsák, realizálják egzisztenciájukat.
A másik értelmezési sík a vallásfenomenológiai (Leeuw) vagy összehasonlító vallástörténeti (Eliade). (Eliade népszerű szerző, kétségtelen, hogy olvasott tőle valamit a művelt, hangsúlyozottan nem sznob közönség.) Mircea Eliade, román származású francia, lehengerlő stílusú vallástörténész életművének jelentős része a vallások gyökereivel, az archaikus társadalmak kultúráival foglalkozik. Az ő munkái alapján (természetesen nem csupán ő gondolkodott az archaikus kultúrákról, számtalan zseniális gondolkodó szentelte életét e gazdag és izgalmas téma, közös múltunk tanulmányozásának) bizton állíthatjuk, hogy az archaikus társadalmak mindennapjaiban jelentékeny szerepe volt a beavatási szertartásoknak. A beavatási szertartások során a beavatandó az archaikus közösség teljesértékű tagjává, közösségi lénnyé, felnőtté vált. A beavatási szertartások során valami megszűnt, valamit a beavatott maga mögött hagyott – a beavatandó rituálisan meghalt, és a beavatással újjászületett. A szertartások próbákból álltak, melyekben a beavatandót arra kényszerítették, hogy szembenézzen a Halállal…”
Eddig a bejegyzés. Világos, hogy nem fejezte be, torzón maradt.
Holnap majd megint ránézek, hátha írt még valamit.
