Írta: MíráBáí
Úgysem fogod tudni hogy mi történt, mert nem voltál ott, és ami egyszer már megtörtént, ráadásul az én lelkemben vagy agyamban vagy szellememben vagy szívemben, megismételhetetlen és megismerhetetlen, gyakran számomra is rejtély és taszítóan poros, feltárásra nemigen várakozó romhalmaz.
Nem vagy itt, mert végtelenül messze vagy attól az esőcseppnyi ponttól a száraz térben, ami én volnék. Azt viszont tudod, sejted, hogy milyen kicsiny vagyok, mégis, felém porrá tört meszes szikla és nyers só vagy, nem több. Feloldanálak, mert víz vagyok, fáradt és poshadt, csak néha moccanó, mint valami végtelenül lusta sejt a nagy anyavér-folyamban, feloldanálak, bármi történne is; de a szivárványhidak melyek összekötötték lelkünk partjait, egy észrevétlen pillanatban, melyet semmilyen tankönyv nem fog említeni, leomlottak. Pedig, ó, sok volt belőlük, szépen ívelő, rugalmas, ezerszín ködgombolyagból szőtt, tündérkóccal felhabosított hidak -
- várj. Nincs semmi különös, a fölülről leörvénylő villódzó fények szorgalmasak és
idegesítőek, mint mindig, néhány korty még, és elalszik bennem a dühmámor. Valami másnak adja majd át a helyét, egy olyan érzéskomplexumnak, mely ebben a világban tökéletesen elfogadott, már-már hivatalosként, sőt, megparancsoltként számon tartott. Abból a perspektívából nem lesz mérvadó vagy érvénnyel bíró már semmi sem. Ott már Te sem létezel, mert valójában, fejet hajtva az igazság előtt, feladva játszott ellenállásom, valójában nem létezik a világon semmi sem. A füst és valami nyálasan terjengő köd a pupillán, egyre mossa el az ingerlő fénycsóvákat, s egy homályos sarokba hullok, magam is szürke homálybarátként.
Várj. Érzelgős vagy, mondják nekem sokan, s valójában az a jó, amit Te teszel. Csak bátran vállalni a kockázatot, csak vakmerően lemondani minden értékről – fejest ugrani olyan kihívásokba, melyek egyenlő értékűnek tűnnek a halállal – hátat fordítani az ésszerűségnek, s vállalni, vállalni, válladra venni a szabadsággal és önzéssel járó látszatterheket. Nem érdekel, hogy mások mit tartanak nagyra. Itt semmi szó nincs a racionalitásról – sőt, pont a racionalitás ellenpontjába merítem magunkat, szánalmas kis hősöket szánalmas történelmükkel. Egy szoba, melyet sosem lehetett felmelegíteni, mert túl nagy volt, néhány film, melyet nem a filmélményért, hanem csak az együtt-nézés élményéért néztünk, sok banános csokoládé, illatos tea és házi bor. Később cigaretták egy szellemjárta játszótér mászókájának tetején, éjszaka. Sok fagyoskodás, aztán a konvektorhoz odapréselve magunkat, az a forróhideg reménytelenség, a szélsőségek (forró-hideg) lelombozó feloldhatatlansága.
Miért is vagyok érzelgős – nem, itt nem érzelmekről van szó; valamiről, ami azokon túl kuporog. Egy furcsa, borzongató érzés. Te mersz ugrani, mersz mindent elhagyni, de egy valamit nem mersz – mindezt feltűnés nélkül, titokban megtenni. Nem mintha kéne. A szélsőségek minden formájukban fárasztóak – nem csak az elviselésük, hanem már csupán a szemlélésük is. (Ezért említek érzéseket, nem érzelmeket.) Félsz, hogy ha nem sikerülne ott, akkor nem jöhetnél vissza sehová. Így csak, mint egy rossz kamasz mikor először gyújt rá, reszketve perzselgetsz, de nem mersz porig égetni – az utolsó pillanatban mindig rohansz a vödör vízért, és magadon kívül mindent lehűtesz. Nem akarok ítélkezni, ó nem, mert már sokat ittam, és a fények karcoló élei eltompultak – halkan kuncogok csak a homályos sarokban, és közben pálinkaízű könnyek csepegnek a padlóra valahonnan a szemem sarkából. Ez a könny nem olyan, ez a köd-ölelés nem tűrne mást, ez csak amolyan fizikai folyamat. Valahol odabent valami megunta a közömbösséget és az elengedést, és azt találta játszani hirtelen, hogy könnyekben fakad ki, mintha léteznének még érzelmek amik könnyeket motiválhatnak folydogálásra, csurgásra. Ó, ez csak csepegés.
Ami fáj: a távolság. Nem a valóságos, természetesen, hanem az, mely megengedte, hogy ezt a lépést megtedd, és persze az, mely akkor fog elmélyülni igazán, mikor egyszer úgy kelsz fel reggel az idegen ágyban, hogy belenézel a rád mosolygó fénybe, s azt mondod az ajkaiddal: elvesztettem valamit – már nem hiányzik semmi.
Érzelgős vagyok, mondták sokan. Mondod te is… ó, pedig mintha, egy álmodott időben, mintha tudtál volna valamit.
Sok-sok cigaretta – és borfüst, csak nyelem, mintha a te emlékedet hívnám soha-meg- nem-történt összeforrásra. Sajnos összeforrás csak ott jöhet létre, ahol vannak összeillő, vagy legalább összeilleszthető tagok, részek. Tétován a homályba nyújtom a kezem – magányos lélek éjszakai megnyugvása – s megérinti valaki, aki hangos és részeg. A valaki az ölembe ejti a fejét. Bárcsak tudnám, kicsoda. Bárcsak tudnám, te ki vagy, ki voltál.
A búcsú. Mennyi eljövendő búcsú előképe. A friss lélek valamiképpen nem ismeri ezt a fajta lemondást, mert a friss lelket senki nem akarja elhagyni. Kicsit nő, duzzad, inasodik, s aztán már csak ő vigyáz sajátmagára. Nem a félelemről van szó, megvédi magát. Az örökké tartó, igaz, forró kapcsolatokba vetett hitéről csupán – az halt el egy füstös, rezignált pillanatban. Badar képzelődés, és tudja, ó nagyon jól tudja, hogy tilos, tilos, tilos az érzelgősség, és hogy meg – kell – tanulni használni a búcsúszerkezeteket. -
- vár – nem lesz nehéz. Minden száraz már és poros.
