Írta: MíráBáí
… Egy ideje már nem lelkesíti semmi. Mióta? Természetesen a „lelkesületlenség” kezdőpontja ugyanolyan meghatározhatatlan, mit minden más az emberi életek kusza időszövevényében. Meghatározhatatlan a kezdet, meghatározhatatlan a vég; csak folyamatokról lehet beszélni szorongó, verítékes szagú szavakkal, s ha sikerül egy találó jelzőt találni egy állapotra, felujjong a lélek; nincs is nagyobb öröm ennél, azt hinni, hogy az elme képes megmagyarázni valaminek az eredetét és menetét; abba a hiszembe ringatni magunkat, hogy van értelem, folyamat pontos lépésekkel, s cél. Tehát most körülbelül Ő is csak annyit tud nyöszörögve kierőszakolni önmagából: „valami hiányzik” – s megkönnyebbülten sóhajt föl; a munka nagy része elvégezve, ennél többet alig lehet tenni az állapotért. Megváltoztatni – miért? Egyáltalában, mi az, amit meg kéne változtatni? Azt sem tudja, mit akar; sem ő, sem az állapot. Az állapot vigyorogva nyújtózkodik a lelkében, tetszik neki ennek a léleknek a forró tehetetlensége, így tél elején nem is találhatna jobb fészket magának: telepedhetne kályhára, radiátor mellé, fürdőkádba – mindezen emberi, anyagi hőmérsékletek meg sem közelítenék ennek a finom, határozatlan zugnak a kedvességét. Innen van mit rabolni, itt lehet mit falni; lassan felemészteni forróságot, reményt, s minden langyos emlék-táplálékot: ha lenne célja ennek az állapotnak, nem is lehetne más. De valójában nem ilyen megnyugtató a helyzet. Sőt, gyakran még az is megfordul a fejében, hogy a cél őbenne lakozik, netán, ő maga teremtette ezt az állapotot; s ha ez a szennyes, meztelen igazság, akkor nem tehet mást, mint hogy felad mindent, és elrepül.
Már a tündérek és manók is messze kerülik. Lassan csak szagokat érez. Lépdel az utcán, s érez, mint egy darab csak érzékelésre teremtett lét-töredék: érzi az olcsó parfümök, izzadtságok, ingek, kakaós csigák, kutyacsókok és pattanásos bőrök szagát, minden szagot, amit eddig sosem, mert nem is érdekelte. Érzi a szerelem, vidámság, szorongás és idegesség, a céltalanság s a kitaszítottság illatait, csupa fáradt párafelhő, alkoholos gőz. Mit érdekelte volna őt mindez az előtt, hisz régebben ő is bűzlött, mint minden, ami mozog, ami siet; volt célja, s ő e felé a cél felé húzódott, mintha mágnes vonná magához anyai ölelésre. Most is van célja, valahogy azonban út közben mindig elfelejti, mi is az tulajdonképpen. Az előtt gyűlölte a számokat, most már hajnalhideg fejjel méricskél: ezért és azért vajon valóban megéri-e kimozdulni a szagok közé? Idegesítik, ingerlik a szagok, mint egy rossz vadállatot, aki hörögve civódik a teremtő rá szabott feladatával. Ha még eszébe jutna valami az illatkategóriákról, de csak érzékel, s húzódozik, mert hirtelen minden taszítja, ami ennyire emberi. Lábai gyorsan tapossák az aszfaltot, s cipőtalpa régen simult harmatos fűcsomóra.
De ami a legfájdalmasabb, s legelviselhetetlenebb: hogy már a tündérek és manók is messze kerülik.
Nem tetszik nekik a kisugárzásom, gondolja; régebben kifelé is sugároztam a hőt, volt bennem bőven, minek spóroltam volna vele. Most már takarékoskodom, hiszen lakik bennem valaki, aki igényelné a megfelelő hőmérsékletet. Nem tagadom, kicsit sokat fogyasztó vendég… de jól fizet. Mivel is? Talán azzal, hogy tükörképet mutat egy tobzódó, lusta társadalomnak. A tündér- és manóvendégek sosem élősködtek, mindig csak látogatóba jöttek hozzá, teázni, olvasgatni vagy épp sétálni az erdőben, s valami egészen titkos és ősi kereskedelmi rend szerint inkább ők adtak neki meleget, mielőtt elbúcsúztak tőle, s nem fordítva.
Természetesen, ő most ebben az elrugaszkodott eszmefuttatásban sem biztos, ahogyan semmi másban sem. Néha elgondolkozik, vajon van-e valahol valami feloldozás. Vagy legalább lehetőség a feloldozásra. Körülnéz, s nem lát semmi megnyugtatót: őszintén szólva, minden idegesíti. Ha kifelé nem érdemes, hát befelé kéne tekintenie, volna a logikus válasz; de már rég elfelejtette, merre van az út befelé. Ha erre járna egy gügyögő turista, s széles vigyorral kérdezné őt, merre van a „befelé”, képtelen lenne eligazítani az illetőt. De legalább… bizonytalanodik el a kérdező – de legalább egy irányt mutasson! S ő összeszorított ajkakkal, kelletlenül válaszolna: kövessen apró, picinyke lábnyomokat, melyek szabálytalanul, egymástól gyakran meglepő távolságban helyezkednek el, s kövesse azokat. Ha megtalálta őket netán, szóljon nekem is, legyen szíves.
Talán vallásosnak kéne lennem, jut eszébe időnként; még ha minden vallási irányzat istene idegen is tőlem, s ha soha nem is tudnám azt hinni, hogy létezik egy mindenható, örökkön létező, jóindulatú, végtelen rendező elv, akkor is, legalább úgy tehetnék, mintha. A vallásos cselekedetek mind olyan megnyugtatóak. S neki most pont a megnyugvásra lenne leginkább szüksége, mert borzasztóan ideges, s ha nem az, akkor fásult. Láthatatlanul vékony szál választja el az életcsömörtől.
De sosem fog tudni hinni, mert ez a világ elfelejtette megtanítani neki, hogyan kell; egyáltalán, hogy érdemes-e. Nem volt túl sok választási lehetősége: már magzat korában eldőlt, hogy sosem hihet, mert alkatilag képtelen a hitre. Mikor pici volt, vérmaszatos és friss és csúszós, egy gyakorlott férfikéz az orvosi lámpák kíméletlen fényözönébe tartotta őt, s alaposan megvizsgálva kijelentette: ez a gyermek meggyőződéses hitetlen lesz élete végéig.
Így most, mikor egy észrevétlen és immáron soha meg nem határozható pillanatban rátámadt egy állapot, hitetlenül és hinni képtelenül, vakon sóhajtozva csavarog a büdös világban, ahol egyszerűen nincs megnyugvás. Még egy lépés, és repülni kényszerül.
Rám szakadt a kor, melyben élni kényszerülök, gondolja máskor; sokan, több millióan megélték már ugyanezt, s mind túlélték. Valami egészen nyilvánvaló érdektelenség és zavar, sikító összevisszaság, s befelé penészedő, napról-napra langyosodó életek halmaza: ő is ebbe a zsákba kerül, belegyömöszölik, mert végül mindig mindent muszáj határok közé tömni; nincs ebben semmi taszító. Csak előbb legyűrni az ellenállást, nagyot sóhajtani, és ugrani…
Csak előbb még, emlékezni egy kicsit a tündérekre és manókra, akiknek nem volt szaguk (ha volt valami kipárolgásuk, az illat volt, a fény tiszta illata), akiket nem öregített s csonkított a nagybetűs kor, s akik mindig tudták, hol vannak a patakok és a rózsák; csak felidézni az emléküket, aztán ugrani, vagy repülni – már teljesen mindegy lesz akkor.
